A hintáról
Idegen és rokon vagy.
Nem tudom megszokni nyakad ívét,
a hegygerinc folytatását.
Kezed lejtőket keres,
illeszkedik, matat, húz,
felveszi és megtartja a formát.
Tőled tudom, hogy van tenyérszaglás.
Bőrlégző lukakon beszivárog a másik
és erősebben fogja utána.
Te is csak az vagy, aki tetten érte.
Azt mondod, a beszéd elterel.
Ha homloküregem megtelik szavakkal,
nem jó helyre figyelek és elszalasztom
a lábujjaiddal a sarkamon
leolvasni, hol érsz véget,
hol kezdődöm.
A hintánál
Édesanyám szomjúságát még ölben ülve
maradéktalanul kiittam belőle.
Asszociációt láncolok,
a rigóhoz kötöm magam.
Ha papírra írok, szén marad belőlem,
és mindenem a rigóé.
Ha túl sok a találkozás, belefulladok,
ha kevés, szomjazom érte,
mégis szaladok a sivatag felé.
Gyomromban az otthon
berendezett kisszoba,
ahova senki nem jöhet,
ahol nem maradhatok,
mégis magamra zárom.
Kintről látom, ahogy bent ülök,
hintáztatom a végtagjaim,
gravitálok a középpont felé.
Valahol itt siklottam félre.
Tekeredtem köréd,
fontam össze ujjaim a tieiddel,
és kevertem össze, melyik kié.
Valahol itt, a hintánál takarta arcomat
a kezeid árnyéka, itt hajoltam levegőért
az öledbe, itt mondtam a szemedre estét,
aludtam át magam hozzád, nyúltam utánad,
mintha csak itt és most lehetne
olyan magasra lendülni,
hogy átérjek a túloldalra.
Borító: Unsplash
